Az első termet a pattintott kőkorszak, vagyis a paleolitikum időszakának szenteltük. A korszak ismert lelőhelyei Szatmár megye területén az Avasi medencére koncentrálódnak, amint azt a régészeti korszakokat különböző színekkel feltüntetett térképen könnyedén megfigyelhetjük. Az Avas vidék paleolitikumi településeit időrendileg Kr.e. 30.000 és 10.000 közé keltezhetjük.
A korszakot bemutató egyetlen tárlóba egy egész sor pattintott kőeszközt állítottunk ki az avasi településekről.
A nagyközönség számára a legvonzóbb a kőpanttintó életének egy töredékét bemutató megjelenítés. Létrehoztunk egy vaddisznó bőrökkel befedett kunyhót, egy tűzhelyet és egy kőpattintó műhelyt. A központi figura egy gipszből formált életnagyságú kőkorszaki férfi amint kőszerszámokat készít. Egyik kezében ütőszeg, a másikban pedig a pattintásra szánt kődarab. Körülötte több szilánk, mag és töredék, melyek pattintó műhely érzetét keltik. A rekonstruált együttes központjában egy kissé földbe mélyített, kőkeretes szabadtűzhely található. A kunyhó kör alakú, az amerikai indiánokéhoz hasonlóan fagerendákból alkották és vaddisznó bőrökkel borították, amit masszív kövekkel és mamut csontokkal erősítették meg. A kunyhó bejárata fölött egy rénszarvas agancs van, illetve a körülötte szétszórt állati maradványok, ami a paleolitikumi ember másik főfoglalatosságára a vadászatra utal.
Egy másik vonzó létesítmény a kőpattintó kísérleti műhely, ahová nagy mennyiségű kő alapanyagot helyeztünk és a látogató kipróbálhatja a feldolgozást a mellékelt leírás és az öt különböző technológiát bemutató illusztráció alapján.

KÖZÉPKORI TERMÉSZETI KÖRNYEZET

A 20. században jelentősen megváltozott Szatmár ökológiai rendszere. Ha képet akarunk alkotni annak a természeti környezetnek az állapotáról, amely a hosszú középkoron át a 19. század második feléig a településmódot meghatározta, vissza kell nyúlnunk ahhoz a kis számú történelmi forrásanyaghoz, ami napjainkig fennmaradt. A források szerint Szatmár megyének a Nagykárolytól nyugatra eső részét homokos dombok uralták, és a kisebb-nagyobb emelkedések közötti mélyedésekben, a nedvesebb időszakokban esővíz gyűlt meg. Itt kisebb volt az erdők kiterjedése is. A megye központi területén, Nagykároly és a Szamos folyása között, húzódott az Ecsedi láp. Az Ér széles és mocsaras völgyéhez kapcsolódva, felszínét jóformán állandóan víz borította, a Bükk és a tasnádi dombságtól kezdve egészen a Kraszna és a Szamos összefolyásáig. A települések nagyobb homokvonulatokon helyezkedtek el, az őket összekötő útvonalak pedig a szárazabb területeket követték.
A megye legsűrűbben lakott része a Szamos völgye volt, a folyó mindkét partján települések összefüggő sora alakult ki. Ettől keletre és délre az Avas hegyeitől a Bükkig majd mindenütt erdők voltak. A helynevek azt bizonyítják, hogy ezen a tájon a települések az irtások helyén jöttek létre. Kis- és Nagypeleske vagy Lázári esetében ez a tény még Szatmárnémeti közelében is igazolható.