Attól függetlenül, hogy városon vagy falun zajlik, minden ember életének közös fonala van: születés – házasság – halál. Ez a három fontos küszöb meghaladása tette kerekké az ember sorsát, mindig világi és vallási szertartások sorával véve ezeket körül, a törődés jeleiként. Az élet fonala, születés és halál között gombolyodva, a hiedelmeknek azt az együttesét jelezte, amely a mindennapokban átmeneti rítusok alakjában öltött testet. Egyes rítusok magát a születést is megelőzték (a kismama kereszt jelével hímzett inget viselt), a világra jövetelhez kötődő rítusok pedig a párkák jóakaratát akarták megnyerni, abban a reményben, hogy így az újszülöttnek „jobb sora lesz”. Házasságkötéskor az egész közösség együtt örvendezett az ifjú párral, a lakodalmi asztalnál való megjelenés és a nászajándék az újonnan megalapított család iránti tiszteletet és segítőkészséget jelképezte. A temetési szertartás viszont nemcsak az életút végére utalt, hanem a túlvilági élettel való törődésre is, megjelenítve azt az ősi hiedelmet, melynek értelmében minden vég egyben új kezdet is.
A SZÜLETÉS ÉS A KERESZTELŐ
A hagyományos szemlélet a születést az élet legfontosabb pillanatának fogta fel, ezért a jövendő édesanya szertartások sokaságával készült szerepére. A gyerek első fürdetését tartották rendkívül fontosnak: fenyőfából faragott kádban fürdettek, amelybe egy addig nem használt cserépkorsóból öntötték a vizet; a fürdővízbe pénzt, bazsalikomot, kenyeret, tojást, tejet, mézet és cukrot tettek. A szokás magyarázatát a következő szöveg adja: „Drága mint az ezüst, édes mint a méz, jó mint a kenyér, egészséges mint a tojás, vonzó mint a bazsalikom és fehér mint a tej.” A születés utáni kultusz fő mozzanata a keresztelő, amely során befogadták a gyermeket a keresztények közé. A pap szerepe itt rendkívüli, hiszen megnyitja a lélek számára az örök életbe vezető utat.
A HÁZASSÁG – AZ ESKÜVŐ
A házasságkötés az élettörténet fontos eseménye, mind az egyén, mind pedig a közösség szempontjából. A családalapítás és a házasulandó pár társadalmi beilleszkedése csupán a közösség segítségével mehetett végbe, így az eseményt övező rítusok ezt a törődést fejezik ki. Az egyén számára a fiú vagy lány státusból férfivá vagy asszonnyá válást jelenti a házasság, míg közösségi szinten a fiú és a lány rokonságának az egyesülését. Az esküvői szertartást minden Szatmár megyei etnikumnál nagyjából ugyanazok a beavatási rítusok előzték meg. Ezek az udvarlással kezdődtek, aztán következett a jegyesség, majd a házasság templomi kihirdetése, az esküvői hívogatás, a lakodalmas előkészületek (viselet, étel és ital előkészítése), a templomi lelki-felkészítés, a legény- illetve leánybúcsú, a polgári és az egyházi esküvő, végül a lakodalom. Ugyanígy a lakodalmas szertartás szereplői is nagyjából ugyanazok mindenütt: a násznagy és nászasszony, vőfély és a nyoszolyólányok, és természetesen az örömszülők. A házasságkötés annyira fontosnak számított, hogy minden hozzá kapcsolódó cselekvésbeli vagy tárgyi vonatkozás előbb-utóbb jelképes jelentőségre tett szert.
HALÁL ÉS TEMETÉS
A halál az életút utolsó állomása, egyúttal átmenet a földi létből az örökkévalóságba. A „nagy átmenet” vagy a „nagy út” megelőlegezte az „utolsó ítélet” mozzanatát is, a végső számadásét, amikor eldőlt, hogy az életben elkövetett jó és rossz tetteknek megfelelően, a megboldogult a paradicsomba vagy a pokolba jut. A halott búcsúztatásának első mozzanata a fejéhez helyezett gyertya meggyújtása volt, ezt követte a templomi harangozás, majd a fekete zászló kitűzése. A virrasztás az ember földi pályájának lezárulást jelezte, a búcsú szívszaggató óráit, amikor a távozó immár csak testi valójában lehet jelen. A társadalmi szolidaritás aktusának tekinthető temetés egyúttal jeladás volt arra, hogy a család és a közösség tagjai tovább folytathatják mindennapjaikat.
TEMETÉSI HIEDELMEK ÉS SZOKÁSOK
A temetés tömören fejezi ki az élők és holtak viszonyát, valamint az adott közösség világképének az élet értelmére és a túlvilágra vonatkozó elképzeléseit. A temetés egyik első szertartása a fájdalomnak hangot adó siratás, amely ellentétes törekvéseket fejez ki: az örök világosságra jutás biztosítását célozza, egyben pedig az elhunyt emlékének megőrzését is. A halott kiengesztelésére, illetve az élők világától való távoltartására különféle praktikákat alkalmaztak: a tükröt letakarták, hogy az eltávozó lélek meg ne lássa magát benne, és vissza ne térjen kísérteni; a csebreket és csuprokat nyílásukkal lefelé fordították, nehogy a lélek beléjük fészkelje magát. Ezeket, még a pogány korból örökölt szokásokat, pontosan betartották, attól való félelemben, hogy bármely mulasztás esetén az élettelen testbe gonosz szellem költözhet vagy pedig a halott lelke nem juthat a túlvilágon a jó oldalra. A halállal kapcsolatos szokások egy részére még a temetés előtt sort kerítettek, a halott jelenlétében: a koporsóra különféle ajándékokat helyeztek. Mindez módot adott arra, hogy a túlélők együttesen vessenek számot a veszteséggel, mintegy családi körben róják le kegyeletüket a közösség egy tagjának emléke előtt, és a hozzátartozók fájdalmában osztozzanak.
AZ UTOLSÓ ÍTÉLET
Az utolsó ítéletre vonatkozó népi felfogást jórészt Alexandriai Ciril Arról, hogy mi történik a lélekkel a halál után című traktátusa ihlette. A halál után három nappal a léleknek a bűnöket jelképező húsz vámon kell átmennie, ahol az ördögök mérlegelik mindenki tetteit – a jobb vállukon a jókat, a balon a rosszakat. Miután áthaladt az összes vámon, a lélek az égbe jut, a mennybe, bármennyire bűnös is legyen. A kilencedik napon, őrangyalával együtt, az Úr trónusa elé lép, s azt a parancsot kapja, hogy töltsön el harminc napot a pokolban. Itt a lélek megtapasztalhatja a legborzalmasabb pokolbéli kínokat. A testtől való elválás negyvenedik napján a lélek újra az Úr színe elé kerül, amikor is eldöntik, hogy hol várja meg az utolsó ítélet napját, mikor „Krisztus a rosszakat a baljára, a jókat a jobbjára ülteti, s megadja mindenkinek a magáét, érdemei szerint”. A bűnök bocsánatának reménye, a halálról vallott hiedelmek, az örök életben való keresztény hit, a feltámadás várása félelemmel és fájdalommal tölti el a lelket. Ezt fejezik ki a következő szavak: „félelemtől holtan, telve fájdalommal várom az utolsó ítéletet.”
FELTÁMADÁS ÉS ÖRÖK ÉLET
A régiek szerint az emberi élet átfogta az „itteni” és a „túlvilágot”. Az archaikus gondolkodás számára az emberi élet végessége azért tűnt elfogadhatónak, mert létezett a túlvilági lét reménye. A feltámadás keresztény hite ezt a reményt ígéretté tette. Az Úr Jézus Krisztus feltámadása biztosíték erre a hittételre. Az egyéni útját azonban a feltámadás felé mindennapi jótettek jelentették, valamint az átkelés a „lélek vámjain”, azaz a „tisztítótűzön”, amely mintegy lépcső a mennyország felé vezet. A mennybe való felemelkedés vagy a pokolba való lesüllyedés kettős irányát jelképezte a lépcső. Ennek a jelentése közel áll az életfa ősi mítoszához, vagyis a keresztfáéhoz, amely összekötötte az égi, földi és a földalatti világot. Maga Krisztus a világ fája, „a világ tengelye”, a megfeszíttetés keresztje így jelképezi az utat: „a halálon át az élet, a kereszten át a világosság felé.”