{:ro}FIRUL VIEŢII{:}{:hu}AZ ÉLET FONALA{:}{:en}THE FLOW OF LIFE{:}

{:ro}Indiferent dacă s-a desfăşurat în mediul urban sau rural, viaţa fiecărui om a urmat un fir comun: naşterea–căsătoria–moartea. Considerate evenimentele majore ale existenţei, cele trei mari praguri pe care omul le-a avut de trecut au fost întotdeauna însoţite de ritualuri laice şi religioase ce semnificau, cu preponderenţă, grija faţă de om. Firul vieţii, depănat între naştere şi moarte, reprezenta un univers al mentalităţilor transpuse în cotidian printr-un complex de practici numite “rituri de trecere”. Unele ritualuri precedau chiar momentul naşterii (mama purta cămaşa brodată cu semnul crucii), iar la venirea pe lume a unei vieţi noi ritualurile practicate aveau menirea de a câştiga bunăvoinţa ursitoarelor, în speranţa că noul născut va avea “o soartă mai bună”. La căsătorie comunitatea se bucura alături de tinerii miri, prezenţa la masa nunţii şi darurile făcute semnificând respectul şi sprijinul faţă de familia nou întemeiată. Ceremonialul înmormântării reprezenta nu numai un final de drum, dar şi grija pentru “viaţa de apoi”, demonstrând concepte arhaice potrivit cărora fiecare sfârşit înseamnă un nou început. DB

NAŞTEREA – BOTEZUL

Perceput ca cel mai important moment din viaţa unui om, naşterea era precedată de o serie de ritualuri săvârşite de viitoarea mamă. Copilul trebuia scăldat în albie din lemn de brad, apa să fie turnată dintr-o oală de ceramică nefolosită până atunci iar în albie să se pună bani, busuioc, pâine, ou, lapte, miere sau zahăr. Explicaţiile mentalităţii populare sunt date chiar de folclor: “Scump ca argintul, dulce ca mierea, bun ca pâinea, sănătos ca oul, atrăgător ca busuiocul, şi alb ca laptele.”
Momentul principal al cultului post-natal este botezul, numit şi „încreştinarea”, datorită ritualurilor religioase menite să „treacă” copilul nou născut în rândul creştinilor. Rolul preotului devine astfel covârşitor, deschizând drumul vieţii spirituale, duhovniceşti. DB

CĂSĂTORIA – NUNTA

Moment major al ciclului existenţial, căsătoria marchează trecerea într-o nouă etapă a vieţii, cu semnificaţii multiple atât pe plan social cât şi individual. În „firul vieţii” acest eveniment reprezintă trecerea de la feciorie la comunitatea oamenilor căsătoriţi, fiind însoţit de o succesiune de ritualuri unificatoare între două entităţi sociale: neamul băiatului şi neamul fetei. Ceremonialul nunţii, precedat şi el de o multitudine de rituri de iniţiere, se desfăşura aproape identic la toate etniile din regiunea Sătmarului: el debuta cu peţitul urmat de logodnă, apoi vestirea căsătoriei şi chemarea la nuntă, pregătirile pentru ziua nunţii (îmbrăcăminte, alimente, băutură), spovedania la biserică, iertăciunile rostite la casele mirilor, cununia civilă şi religioasă, iar la final petrecerea. Personajele principale ale nunţii se regăsesc, cu mici excepţii, la toate comunităţile etnice, mirele şi mireasa fiind însoţiţi în această “nouă trecere” de: naşi, fetele şi feciorii de onoare („velfei”, „chemători”, „druşte”), stegar, taroste şi, desigur, de părinţi. Din punct de vedere existenţial căsătoria era considerată o treaptă a împlinirii şi tocmai de aceea ritualurile care se practicau cu acest prilej erau foarte bogate şi complexe, chiar şi recuzita utilizată (steag, colaci, boabe de grâu, ştergări, etc.) având profunde valori simbolice. DB

MOARTEA – ÎNMORMÂNTAREA

Ultimul prag pe care omul îl are de trecut în „firul vieţii” este considerat în gândirea tradiţională creştină drept „puntea de trecere din viaţa pământească spre viaţa eternă”. Numită şi „marea trecere” sau „marele drum”, moartea reprezenta o aşteptarea a „judecăţii de apoi” ce depindea în mod obligatoriu de moralitatea faptelor săvârşite în viaţa de aici. Primul gest ritual al recunoaşterii morţii era aprinderea lumânării la căpătâiul decedatului, urmat de vestirea comunităţii prin tragerea clopotelor şi ridicarea steagului negru în turnul bisericii. Priveghiul la casa mortului separa momentul decesului de cel al înmormântării, fiind considerat punctul culminant al încheierii unei unităţi de măsurat timpul: viaţa de om. Participarea la întregul ceremonial, însoţirea decedatului pe ultimul drum, masa de pomană, simbolizau solidaritatea socială, sprijinul pe care întreaga colectivitate şi-l manifesta faţă de familia îndoliată, dar şi semnul continuării vieţii individuale şi colective. DB

OBICEIURI ŞI SUPERSTIŢII LA ÎNMORMÂNTARE

Ceremonialul funerar înglobează o multitudine de gesturi rituale considerate drept modalităţi prin care se exprimă raporturile dintre cei vii şi cei morţi, dintre lumea de aici şi lumea de dincolo. Alături de bocete, expresii ale durerii individuale, aceste rituri se caracterizează prin două tendinţe contrare: prima este cea de a asigura trecerea mortului „pe lumea de dincolo” şi de a distruge toate semnele morţii, iar cea de a doua de a-l păstra printre cei vii, prin practicile de pomenire. Pentru ca sufletul celui decedat „să nu se întoarcă acasă”, familia trebuia să îndeplinească anumite ritualuri: acoperirea oglinzii cu o pânză neagră, pentru ca defunctul „să nu-şi vadă chipul şi să nu se întoarcă în chip de strigoi”; întoarcerea vaselor cu gura în jos, pentru ca „să nu se aşeze în ele sufletul decedatului”. Aceste rituri de origini păgâne erau respectate cu stricteţe, existând credinţa că, prin îndeplinirea lor, trupul lipsit de suflet nu va deveni o forţă malefică, şi se va integra în categoria spiritelor binevoitoare din „lumea de dincolo”. Unele practici de pomenire din ceremonialul înmormântării se desfăşurau chiar înainte de înhumarea decedatului, implicând prezenţa acestuia, deoarece peste sicriu era trecut, în mod obligatoriu de către familie, tot ceea ce se oferea drept pomană: ştergări (preotului, bărbaţilor care duceau sicriul şi prapurii), coşurile cu colaci şi batistele pentru copii. Toate aceste obiecte şi alimente simbolizau ofrandele făcute „pentru sufletul celui răposat”, pentru ca „sufletul său să ajungă în rai”. DB

JUDECATA DE APOI

Inspirată de Tratatul lui Chiril din Alexandria numit „Despre cele ce se întâmplă sufletului după moarte”, tema judecăţii de apoi este reflectată în pictura bisericilor ardelene din lemn, predominând semnificaţiile puternic moralizatoare. Concepţiile populare despre lumea de dincolo şi despre pedepsele pe care le primesc păcătoşii, sunt redate în pictura bisericilor codreneşti din regiunea Sătmarului prin viziunea asupra „muncilor iadului”, în care demonii conduşi de Lucifer acuză sufletul pentru toate păcatele săvârşite. Speranţa iertării păcatelor, percepţia asupra morţii, credinţa creştină în viaţa veşnică, în Înviere, determină atitudini ce îmbină teama şi nădejdea, exprimate prin profunzimea cuvintelor: „aştept, mort de spaimă şi plin de nădejde, judecata de apoi.” DB

ÎNVIEREA – VIAŢA VEŞNICĂ

În gândirea arhaică existenţa omului cuprindea, în proporţii egale, lumea „de aici” şi lumea „de dincolo”. Sfârşitul vieţii pe pământ era acceptat în măsura în care speranţa Învierii oferea crezul în “viaţa de apoi”, cea din împărăţia Tatălui Ceresc. Învierea Domnului Iisus Hristos este considerată drept o încununare a speranţelor în veşnicie. Drumul până la ea, clădit pas cu pas prin faptele săvârşite în viaţa de pe pământ, continuă prin „vămile văzduhului” sau „purgatoriu”, pe o „scară” ce duce, sau nu, spre Rai. Scara, puntea ce leagă „lumea de aici” şi „lumea de dincolo”, în tradiţia creştină este simbolul ascensiunii, sau coborârii, pe un drum greu de purificare sufletească, ce are două deviaţii: iadul sau paradisul. Ea are conotaţii similare cu arborele vieţii, sau cu „arborele cruce”, însuşi Hristos devenind arbore al lumii, „axă a lumii”, crucea răstignirii având semnificaţii majore: „prin moarte spre viaţă, prin cruce spre lumină.” DB{:}{:hu}Attól függetlenül, hogy városon vagy falun zajlik, minden ember életének közös fonala van: születés – házasság – halál. Ez a három fontos küszöb meghaladása tette kerekké az ember sorsát, mindig világi és vallási szertartások sorával véve ezeket körül, a törődés jeleiként. Az élet fonala, születés és halál között gombolyodva, a hiedelmeknek azt az együttesét jelezte, amely a mindennapokban átmeneti rítusok alakjában öltött testet. Egyes rítusok magát a születést is megelőzték (a kismama kereszt jelével hímzett inget viselt), a világra jövetelhez kötődő rítusok pedig a párkák jóakaratát akarták megnyerni, abban a reményben, hogy így az újszülöttnek „jobb sora lesz”. Házasságkötéskor az egész közösség együtt örvendezett az ifjú párral, a lakodalmi asztalnál való megjelenés és a nászajándék az újonnan megalapított család iránti tiszteletet és segítőkészséget jelképezte. A temetési szertartás viszont nemcsak az életút végére utalt, hanem a túlvilági élettel való törődésre is, megjelenítve azt az ősi hiedelmet, melynek értelmében minden vég egyben új kezdet is.

A SZÜLETÉS ÉS A KERESZTELŐ

A hagyományos szemlélet a születést az élet legfontosabb pillanatának fogta fel, ezért a jövendő édesanya szertartások sokaságával készült szerepére. A gyerek első fürdetését tartották rendkívül fontosnak: fenyőfából faragott kádban fürdettek, amelybe egy addig nem használt cserépkorsóból öntötték a vizet; a fürdővízbe pénzt, bazsalikomot, kenyeret, tojást, tejet, mézet és cukrot tettek. A szokás magyarázatát a következő szöveg adja: „Drága mint az ezüst, édes mint a méz, jó mint a kenyér, egészséges mint a tojás, vonzó mint a bazsalikom és fehér mint a tej.” A születés utáni kultusz fő mozzanata a keresztelő, amely során befogadták a gyermeket a keresztények közé. A pap szerepe itt rendkívüli, hiszen megnyitja a lélek számára az örök életbe vezető utat.

A HÁZASSÁG – AZ ESKÜVŐ

A házasságkötés az élettörténet fontos eseménye, mind az egyén, mind pedig a közösség szempontjából. A családalapítás és a házasulandó pár társadalmi beilleszkedése csupán a közösség segítségével mehetett végbe, így az eseményt övező rítusok ezt a törődést fejezik ki. Az egyén számára a fiú vagy lány státusból férfivá vagy asszonnyá válást jelenti a házasság, míg közösségi szinten a fiú és a lány rokonságának az egyesülését. Az esküvői szertartást minden Szatmár megyei etnikumnál nagyjából ugyanazok a beavatási rítusok előzték meg. Ezek az udvarlással kezdődtek, aztán következett a jegyesség, majd a házasság templomi kihirdetése, az esküvői hívogatás, a lakodalmas előkészületek (viselet, étel és ital előkészítése), a templomi lelki-felkészítés, a legény- illetve leánybúcsú, a polgári és az egyházi esküvő, végül a lakodalom. Ugyanígy a lakodalmas szertartás szereplői is nagyjából ugyanazok mindenütt: a násznagy és nászasszony, vőfély és a nyoszolyólányok, és természetesen az örömszülők. A házasságkötés annyira fontosnak számított, hogy minden hozzá kapcsolódó cselekvésbeli vagy tárgyi vonatkozás előbb-utóbb jelképes jelentőségre tett szert.

HALÁL ÉS TEMETÉS

A halál az életút utolsó állomása, egyúttal átmenet a földi létből az örökkévalóságba. A „nagy átmenet” vagy a „nagy út” megelőlegezte az „utolsó ítélet” mozzanatát is, a végső számadásét, amikor eldőlt, hogy az életben elkövetett jó és rossz tetteknek megfelelően, a megboldogult a paradicsomba vagy a pokolba jut. A halott búcsúztatásának első mozzanata a fejéhez helyezett gyertya meggyújtása volt, ezt követte a templomi harangozás, majd a fekete zászló kitűzése. A virrasztás az ember földi pályájának lezárulást jelezte, a búcsú szívszaggató óráit, amikor a távozó immár csak testi valójában lehet jelen. A társadalmi szolidaritás aktusának tekinthető temetés egyúttal jeladás volt arra, hogy a család és a közösség tagjai tovább folytathatják mindennapjaikat.

TEMETÉSI HIEDELMEK ÉS SZOKÁSOK

A temetés tömören fejezi ki az élők és holtak viszonyát, valamint az adott közösség világképének az élet értelmére és a túlvilágra vonatkozó elképzeléseit. A temetés egyik első szertartása a fájdalomnak hangot adó siratás, amely ellentétes törekvéseket fejez ki: az örök világosságra jutás biztosítását célozza, egyben pedig az elhunyt emlékének megőrzését is. A halott kiengesztelésére, illetve az élők világától való távoltartására különféle praktikákat alkalmaztak: a tükröt letakarták, hogy az eltávozó lélek meg ne lássa magát benne, és vissza ne térjen kísérteni; a csebreket és csuprokat nyílásukkal lefelé fordították, nehogy a lélek beléjük fészkelje magát. Ezeket, még a pogány korból örökölt szokásokat, pontosan betartották, attól való félelemben, hogy bármely mulasztás esetén az élettelen testbe gonosz szellem költözhet vagy pedig a halott lelke nem juthat a túlvilágon a jó oldalra. A halállal kapcsolatos szokások egy részére még a temetés előtt sort kerítettek, a halott jelenlétében: a koporsóra különféle ajándékokat helyeztek. Mindez módot adott arra, hogy a túlélők együttesen vessenek számot a veszteséggel, mintegy családi körben róják le kegyeletüket a közösség egy tagjának emléke előtt, és a hozzátartozók fájdalmában osztozzanak.

AZ UTOLSÓ ÍTÉLET

Az utolsó ítéletre vonatkozó népi felfogást jórészt Alexandriai Ciril Arról, hogy mi történik a lélekkel a halál után című traktátusa ihlette. A halál után három nappal a léleknek a bűnöket jelképező húsz vámon kell átmennie, ahol az ördögök mérlegelik mindenki tetteit – a jobb vállukon a jókat, a balon a rosszakat. Miután áthaladt az összes vámon, a lélek az égbe jut, a mennybe, bármennyire bűnös is legyen. A kilencedik napon, őrangyalával együtt, az Úr trónusa elé lép, s azt a parancsot kapja, hogy töltsön el harminc napot a pokolban. Itt a lélek megtapasztalhatja a legborzalmasabb pokolbéli kínokat. A testtől való elválás negyvenedik napján a lélek újra az Úr színe elé kerül, amikor is eldöntik, hogy hol várja meg az utolsó ítélet napját, mikor „Krisztus a rosszakat a baljára, a jókat a jobbjára ülteti, s megadja mindenkinek a magáét, érdemei szerint”. A bűnök bocsánatának reménye, a halálról vallott hiedelmek, az örök életben való keresztény hit, a feltámadás várása félelemmel és fájdalommal tölti el a lelket. Ezt fejezik ki a következő szavak: „félelemtől holtan, telve fájdalommal várom az utolsó ítéletet.”

FELTÁMADÁS ÉS ÖRÖK ÉLET

A régiek szerint az emberi élet átfogta az „itteni” és a „túlvilágot”. Az archaikus gondolkodás számára az emberi élet végessége azért tűnt elfogadhatónak, mert létezett a túlvilági lét reménye. A feltámadás keresztény hite ezt a reményt ígéretté tette. Az Úr Jézus Krisztus feltámadása biztosíték erre a hittételre. Az egyéni útját azonban a feltámadás felé mindennapi jótettek jelentették, valamint az átkelés a „lélek vámjain”, azaz a „tisztítótűzön”, amely mintegy lépcső a mennyország felé vezet. A mennybe való felemelkedés vagy a pokolba való lesüllyedés kettős irányát jelképezte a lépcső. Ennek a jelentése közel áll az életfa ősi mítoszához, vagyis a keresztfáéhoz, amely összekötötte az égi, földi és a földalatti világot. Maga Krisztus a világ fája, „a világ tengelye”, a megfeszíttetés keresztje így jelképezi az utat: „a halálon át az élet, a kereszten át a világosság felé.”{:}{:en}No matter whether a person leaves in the city or in a village his life follows a path, common for everyone: birth-marriage-death. These events are compulsory; everyone has to pass through them, so they always were marked with rituals of laic or religious sort. The flow of life, unfurling between birth and death, represents a mentality transposed into the day-to-day life through a complex of practices called passing rites”. Some rituals precede even the moment of birth (the mother is wearing a shirt embroidered with the sign of the cross), and, together with those ones which are accompanying the coming in the world of a new life, has the purpose to earn the good will of the Fate, and a hope of the “better life” for the newborn child. The rites of the marriage offer opportunity for the community to share the joy of the newly married couple, especially by participating at the feast. The gifts offered to the bride and groom show the respect and the support for the new family. The ceremony of the funeral recalls the care for the “after life” and symbolizes the end of a road. According to the archaic concepts every end is a new beginning. DB

THE BIRTH AND BAPTISM

The birth is preceded by a series of rituals fulfilled by the future mother. The first bath of the child is regarded crucial: the sink must be of pine-wood, the water should be poured from an brand-new pot and in the sink is put a piece of coin, a leaf of sweet basil, bread, egg, milk, and honey or sugar. The custom is interpreted by the folklore in the following way: “As precious as the silver, as sweet as the honey, as good as the bread, as healthy as the egg, as desirable as the sweet basil, and as white as the milk.” The baptism is the most important moment of the post-natal cult, when, through religious rituals, the child is cleaned of sin and enters into the Christian Church. The priest’s role here is fundamental: he opens the way to the spiritual life. DB

THE MARRIAGE – THE WEDDING

Marriage is a major moment of the human life, marking the shift to another stage of life with multiple meanings in the social and individual level. Within “the flow of life”, this event marks the passing from maiden/boyhood to the married community, in the context of a succession of unifying rituals of the two social entities: the boy’s kindred and the girl’s kindred. The foundation of a new family implies many different marital and premarital manifestations where the involvement and support of the community help the young married couple to integrate in the society. The wedding ceremonial, preceded by a series of initiation rites, develops similarly to all ethnical societies in the county of Satu Mare: it starts with the wooing, followed by engagement, the announcement of marriage and the invitations, the preparations for the wedding (clothes, food, drinks), the holy confession, prayers made at both houses of the young couple, the civil and religious wedding, and in the end, the party. The main characters of the wedding are to be found almost at all ethnic-communities. Therefore, the groom and the bride are accompanied in the passing to their new status by: the godparents, the boys and maids of honor, the person carrying the inviting flag, the person who makes the announcements, the calls for the gifts etc, and, of course, the parents. Marriage is considered to be the step that brings completion to one’s existence. That’s why the rituals are so rich and complex, as well as the props (flag, knot-shaped bread, wheat seeds, towels, etc.) having profound symbolical values. DB

DEATH – THE FUNERAL

The last stage in man’s life, according to the traditional Christian thinking, is to pass the bridge between earthly life and eternal life. Also called the “great passing”, or the “great journey”, death means waiting for the “Day of Judgment” when the rightness of the person and his deeds are weighed. The first ritual action meant to mark the death of a person is to light a candle at the head of the deceased. This is followed by the announcement of the community by ringing the bells and raising the black flag in the tower of the church. The death-watch held at the home of the deceased, was the action witch separated the death from the burial. This ritual is considered the highest moment of a time unit: the life of a man. The participation of the community at the whole ceremony, escorting the deceased in his/her last journey, the alms, symbolize the social solidarity, the support given by the community for the family in grieve, and the ongoing of the individual life and of the community. DB

FUNERARY CUSTOMS AND SUPERSTITIONS

The funerary ceremony involves a great number of ritual actions, considered as ways of expressing relations between the living and the dead, between the present and the after life. The weeping is not only the expressions of the pain, but also, it has, together with a set of rites, two tasks: to assure that the deceased will pass to the after life from the world and all the signs of death are destroyed; the second is to keep the memory of the dead mentioning him in the prayers. In order to assure, that the soul of the deceased will not return home, the family must keep the following ritual actions: to cover the mirror with a black cloth, so that the dead person “wouldn’t see his/her face and return as ghost”; to turn the vessels upside down, for “the soul of the deceased fulfilled because, according to the belief, the soul without body will not turn into a malefic power, but it will be integrated among the good spirits in the world of the after life. Some rituals of the funeral ceremony are fulfilled before the burial, engaging the presence of the deceased in the ritual. Therefore, everything that is for charity is passed over the coffin by the family: towels (to the priest, to the men carrying the coffin and to those carrying the flags), the baskets with knot-shaped bread and the handkerchiefs for children. All these objects and food are symbols of the offerings made for “the soul of the deceased”, so that “the soul reaches Heaven”. DB

THE DAY OF JUDGMENT

The paintings from the wooden churches of Transylvania depict The Day of Judgment inspired by the work of Cyril of Alexandria: “About the soul after death”. These type of iconography is present especially in the churches of Codru Region of Satu Mare County, expressing the traditional beliefs on the life after death and on the punishments received by the sinners. They illustrate the “Torments of Hell”, which are done by the demons lead by Lucifer, to the soul for the sins committed during the life. The hope for the forgiving of the sins, the perception on the death, and the Christian belief in the eternal life are expressed in the deepness of the prayer: “I am waiting, death of fear and full with pain the last judgment.” DB

THE RESURRECTION – THE EVERLASTING LIFE

According to the archaic belief, the existence of man includes “this world” and the world “beyond”. The end of life on earth is accepted to the extent that the hope for resurrection assures the “after life” or God’s kingdom. The resurrection of Jesus Christ is regarded as the completion of hopes in the everlasting life. The way up to it, it is built by the deeds of man in his life on earth and it continues through the customs or purgatory up to Heaven. A ladder is the mean of transport that either leads or doesn’t lead the soul to Heaven. The ladder is the passage that connects “this world” to the world “beyond”. In the Christian belief it is the symbol of ascension or descent on a heavy way of purification with two destinations: Heaven or Hell. The ladder has similar meaning to those of the tree of life or “cross tree”. Christ Himself becomes the tree of the world, the “axis mundi”, the crucifix, getting major significance: “through death to life, through cross to light”. DB{:}

Lasă un răspuns