SZŐLŐMŰVELÉS ÉS BORGAZDÁLKODÁS
Régiónk Európa bortermelő övezetének északkeleti csücskében helyezkedik el. A Kárpát-medence minőségi bortermelésre kevéssé alkalmas északi és keleti peremvidékeit már a közelmúlt évszázadokban is nagyobbrészt hagyományosan pálinkaivó népcsoportok lakták. Tágabb kitekintésben szemlélve a kérdést megállapítható, hogy Szatmár megye a két nagy italfogyasztási régió, a dél-délnyugati borivó és az észak-északkeleti pálinkaivó területek találkozásának határvonalán helyezkedik el.
A szőlőművelés a mindennapi életben és a gazdaságban egyaránt fontos szerepet játszott. A bor a középkortól a paraszti termelés egyik legkelendőbb árucikke volt. Fellendítette a városi fejlődést, külön jövedelemhez juttatta a jobbágygazdaságokat és piacképes terményadót biztosított a földesurak számára. A szőlő és a bor szervesen épült bele a táplálkozás rendszerébe is, kisebb mértékben gyümölcsként, nagyobb mértékben italként. Alacsony alkoholtartalmú változatai a ritka kincsnek számító jó ivóvizet helyettesítették a hétköznapokban, a jó bor pedig az ünnepi alkalmak nélkülözhetetlen kelléke volt.
Kisparcellás paraszti borvidékeinken, mint amilyen a mienk is, a szüret társas munka volt, amely inkább szórakozásnak, mint munkának számított. Erre az alkalomra rokonokat, szomszédokat, jó barátokat hívtak, valamint nagyobb gazdaságokban napszámosokat és cselédeket is. Ha a meghívottaknak maguknak is volt szőlőjük, akkor előre megbeszélték, hogy milyen sorrendben fogják szedni. Az ilyen társas munkát összesegítésnek, segíccségnek nevezték. Napszámot ilyen helyen annak sem volt szokás adni, akinek magának nem volt szőleje és így nem lehetett visszasegíteni. A szüretelők reggelit, ebédet, vacsorát és egy-egy kosár szőlőt kaptak, illetve azt az edényt rakták tele szőlővel, amit magukkal hoztak a szedéshez. Ezenkívül a nap folyamán mindenki annyi szőlőt ehetett, amennyi jólesett.
A JUHTARTÁS
Szatmár megyében, földrajzi adottságainak köszönhetően, a juhtartás majd valamennyi formája (havasi, pusztai, háztáji) megtalálható volt. A juhászat fontosságát kellőképpen hangsúlyozzák azok a termékek, amelyeket ennek során kapunk: a gyapjú, a hús, a bőr, valamint a juhtejből készített orda, sajt, túró, zsendice (a juhsavó felforralásával készült étel).
A juh húsát mind a városok, mind a falvak népe szívesen fogyasztotta. Minden forrás azt igazolja, hogy a sertéshús széles körű fogyasztása csak az utóbbi száz-százötven évben vált meghatározóvá, korábban jóval nagyobb szerepe volt népünk táplálkozásában a szarvasmarha- és a juhhúsnak. Juhtartó háztartásokban a fogyasztás elsőrangú időszaka az őszi mustrától a disznóölésig tartott. Vágták kézfogókra és lakodalmakra, keresztelőkre, aratásra és búcsúkra.
A juhtej feldolgozása jobbára a pásztorok, csak ritkábban a parasztasszonyok feladata. A juhokat naponta egyszer, kétszer vagy háromszor fejték, a tejet a háromszori fejés mindegyike után, tehát napjában háromszor feldolgozták. A juhtartáshoz köthető hagyományos szokás a Bemérés, amely a tejhozam mérését és elosztását jelenti, valamint a nyájak indulását a hegyi legelőkre.
A KALÁKA
A közösség bármelyik tagja akármikor kérheti társai segítségét, a munka visszaadását, a kalákában való részvételt mindenki kötelességének tartja. A kalákáknál éppen az önkéntes jelleg miatt kap nagy szerepet a szórakozás (kalákatánc). Annak ellenére, hogy a kalákához a munkán kívül még számos funkció társul, a legtermelékenyebb munkaszervezeti formák egyike. Az egyes családok kalákába a legmunkaképesebb, a legkülönb családtagjaikat küldik, hogy a családra ne hozzon szégyent.
A kaláka megléte valamely közösségben annak egységét, bizonyos fokú homogenitását jelzi. Ezzel magyarázható, hogy a kaláka a polgárosultabb vidékeken már a 19. század végén kezd háttérbe szorulni. Ezzel szemben Erdélyben, a nagyobb városoktól távol, a kalákában résztvevők köre századunkban is az egész falura kiterjedt.
A MEZŐGAZDASÁG KOLLEKTIVIZÁLÁSA
A kommunista ideológia alapja az emberek közti egyenlőség elve, az osztály nélküli társadalom, a társadalomban létező összes gazdasági különbség radikális eltörlése. Az eszményi társadalom felé tett úton az első fontos lépés a magántulajdon megszüntetése. Így jutott az államosítás és a kollektivizálás sorsára a nemzetgazdaság két nagy ágazata, az ipar és a mezőgazdaság.
A mezőgazdaságban, a kollektív tagjának lenni egyet jelentett a föld közös megművelésével és a termés állami irányítás alatt történő egyenlő elosztásával. Elméletben a magántulajdonról való lemondás önkéntes kellett volna legyen. A gyakorlatban azonban a gazdák kollektívbe való beiratkozását kíméletlen eszközökkel kényszeríttették ki, gyakran ezek közé tartozott a verés, a deportálás vagy akár az ellenállók fizikai megsemmisítése.
Romániában 1949-ben kezdődött a kollektivizálás, ám a falusi lakosság ellenállása miatt a vártnál jobban elhúzódott és hivatalosan csak 1962-ben fejeződött be. Eredményeképpen a 15 millió hektárnyi mezőgazdasági terület 60% került közös tulajdonba, 30% állami tulajdonba jutott és mindössze 9% maradt magántulajdonban.