A mai Szatmárnémeti két középkori város, Szatmár és Németi egyesüléséből jött létre. A két hajdani helységet a Szamos egyik ága választotta el egymástól, ezt azonban, a folyószabályozás következtében, a 18. században kiszárították. Nyoma ma is megfigyelhető az utcahálózatban.
A városok 11-12. századi alapítása az egykori földvár közelségének köszönhető, meg annak is, hogy itt, a Szamos gázlójánál kereszteződtek az észak-dél irányú és a folyó-völgyben haladó kereskedelmi utak. Kezdetben, a királyi vár szolgaszemélyzetén kívül, a Német Birodalomból hozott telepesek laktak a két városban, akik 1230, majd 1270-ben kaptak királyi kiváltságokat. Bár a két település részére külön-külön készült az oklevél, ezek csaknem azonos tartalmúak. A városi polgároknak jogukban állt saját bírót és plébánost választani. A város területén kizárólag a polgárok forgalmazhattak bort és kézműves termékeket. Heti és évi vásárokat tarthattak, valamint mentességet kaptak a vámok fizetése alól. A kiváltságok, a királyi földekből és erdőkből kapott birtokok fejében, kötelesek voltak évi adót fizetni, évente egyszer ellátást és szállást biztosítani az uralkodó és udvara számára, háború esetén pedig páncélosokkal a király zászlaja alatt hadba vonulni.
A török előretörésének idején ötbástyás, olasz típusú vár épült Szatmáron. Az általuk elfoglalt területek visszaszerzésével és az Erdélyi Fejedelemségnek a Habsburgok uralta Magyar Királysághoz csatolása után a vár elvesztette jelentőségét. A kuruc háborúkat követő szatmári békét 1711-ben ugyan még falai közt kötötték meg, de nem sokkal ezután a várat elbontották, helyére lakóházak épültek. A két város 1712-ben egyesült, de csak hároméves utánajárás nyomán sikerült a kiváltságok visszaszerzése. 1715-ben királyi oklevél született, amely az egyesített városok új címerét is tartalmazta.