Szatmár és Németi városai a 13. században kapott gazdasági és kereskedelmi privilégiumoknak köszönhetően, a kézműves céhek jelentős központjaivá váltak. A 16-17. század folyamán a két városban működött a szíjgyártók, a szabók, az arany- és ezüstművesek, a fegyverkovácsok, a tímárok, a szűcsök, a kovácsok, a csizmadiák, a pintérek és a borbélyok céhe. A 18. században megkezdődött Szatmár-németi urbanizációja és modernizációja. A Szamost szabályozták, holtágait kiszárították. 1805-től a város utcáit, előbb csak tölgyfa-deszka, később kőburkolattal látták el. E célra 1808-tól a szinérváraljai kőbányákból szállított köveket használtak. Felépültek a városképet ma is meghatározó épületek: a városháza (ez lebontásra került), a római-katolikus székesegyház és püspöki palota, a kanonokok házai, a Jeney-ház, a Vécsey-ház, az Ormos-ház, a görög katolikus templom, a színház épülete és a Fehér-ház. A 19. század végén és a 20. század fordulóján épülnek ki az első vasútvonalak, amelyek összekötik Szatmárnémetit a világgal és a környék kisebb-nagyobb helységeivel. 1871-ben épül a Szatmárnémeti-Nagykároly, 1872-ben a Szatmárnémeti–Máramarossziget, 1884-ben a Szatmárnémeti–Nagybánya, 1900-ban a Szatmárnémeti–Erdőd, 1906-ban a Szatmárnémeti–Bikszád vasútvonal.