Sătmarul de altădată, În colecția de cărți poștale ”Ioan Pușcaș” –
Hajdanvolt Szatmár, „Pușcaș Ioan”képeslap gyűjteményéből!
La finalul secolului al XIX-lea și începutul secolului al XX-lea, imaginea noilor clădiri din zona centrală a orașului Satu Mare a fost imortalizată sub formă unor cărți poștale. Cele mai importante ateliere care au întreprins această activitate au fost Tipografia Weisz Zoltán și Studioul de Fotografie Hollósi. Importanța lor constă în aceea că ele reprezintă surse documentare care pot fi folosite în studiul evoluției arhitecturale a orașului, dar și în munca de restaurare și conservare a clădirilor.
La finalul secolului al XIX-lea, numărul construcțiilor din piatră era foarte mic: trei sferturi erau realizate din lemn, văioagă sau chirpici, iar acoperișurile erau confecționate din paie ori șindrilă. După 1805, autoritățile administrative au demarat acțiunea de pavare a orașului. La început au fost utilizate scânduri de stejar pentru pavarea zonei centrale. Începând din 1808, piatra pentru pavare a fost adusă din alte regiuni ale comitatului, mai precis din Seini. După 1850 au fost pavate și celelalte străzi. În 1823, a luat ființă Comitetul pentru urbanizarea orașului, care avea sarcina să supravegheze și să coordoneze activitatea de urbanizare. Pe lângă clădirile din piatră deja existente (Casa Vécsey), a început ridicarea altora noi: Casa Ormós, Teatrul de Nord, Hotelul Pannonia, Turnul Pompierilor, poșta etc. De asemenea, au fost ridicate numeroase case de locuit a căror arhitectură, dincolo de particularitățile decorațiilor, a avut un caracter arhitectural unitar. Datorită creșterii numărului de construcții, a crescut și cererea pentru materialele de construcție. De aceea s-au dezvoltat și fabricile care produceau astfel de materii prime: fabrica de cărămidă (1894), fabrica ”Neuschloss”, fabrica de cherestea (1894).
Principalul inițiator al modernizării orașului Satu Mare a fost Episcopia Romano-Catolică. Episcopul Hám János a finalizat construirea catedralei romano-catolice, a construit Palatul Episcopal, Biserica Calvaria și mănăstirea de pe strada Ștefan cel Mare.
În perioada interbelică orașul cunoaște o altă etapă de evoluție a urbanizării, influențată de faptul că Satu Mare devine centrul comitatului. Se construiește un nou sediu administrativ amplasat la colțul B-dului Traian cu B-dul Vasile Lucaciu (astăzi Muzeul Județean), se dezvoltă cartierul funcționarilor, se ridică Casa Națională, bisericile ortodoxă de pe B-dul Vasile Lucaciu și cea greco-catolică de pe strada 1 Decembrie 1918. Tot în acest interval de timp se deschide strada Valer Pop (actuala I. C. Brătianu) și se continuă extinderea orașului și pe malul stâng al Someșului.
În toamna anului 1944, Satu Mare cade victima unui atac aerian sovietic care viza sediul comandamentului armatei germane. Bombardamentul se desfășoară în zilele de 16, 17 și 19 septembrie, cu efecte dezastruoase asupra vieții locuitorilor: numărul total al victimelor s-a ridicat la 170 de morți (dintre care doar 34 soldați) și 350 de răniți; toate locuințele din oraș au fost afectate, iar 200 au fost distruse total; 50% dintre sătmăreni au rămas fără adăpost. După încheierea celui de-al doilea război mondial o parte a clădirilor distruse au fost refăcute, construindu-se și clădiri noi.
În cea de-a doua jumătate a secolului al XX-lea, cea mai impresionantă dezvoltare o cunoaște partea de pe malul stâng al Someșului. Se formează și apoi se extinde platforma industrială de sud și, începând cu anii 1960, se construiesc cartiere pentru locuit. Pentru a asigura o mai bună legătură între cele două maluri ale Someșului, se construiește cel de-al doilea pod, Podul Golescu. La începutul anilor 1980 a început modernizarea și sistematizarea centrului orașului prin demolarea majorității clădirilor și desființarea tramei stradale. În urma acestei acțiuni se realizează ansamblul din P-ța 25 Octombrie (Centrul Nou).
A 19. század végén és a 20. század elején képeslapok formájában örökítették meg Szatmárnémeti központjában található épületeket. A legfontosabb műhelyek, amelyek erre a tevékenységre vállalkoztak Weisz Zoltán Nyomdája és a Hollósi Fotóstúdiója volt. Fontosságuk abban rejlik, hogy olyan dokumentációs forrásokat képviselnek, amelyek felhasználhatóak a város építészeti fejlődésének tanulmányozásában, valamint az épületek helyreállítási és állagmegőrzési munkákalati során is.
A 19. század végén a kőépítmények száma nagyon alacsony volt: az épületek háromnegyede fából, paticsból vagy vályogból épült, tetőzetük zsindelyből vagy szalmából készült. 1805 után a helyi hatóságok elkezdték a város utcáinak burkolását és kezdetben tölgyből készült deszkákat használtak erre a célra. 1808-tól kezdődően a térkövet a megye más részéből, pontosabban Szinérváraljáról hozták. 1850 után a többi utcát is lekövezték. 1823-ban létrehozták a város Urbanizációs Bizottságát, amely a városiasodási tevékenység felügyeletéért és irányításáért volt felelős. A már meglévő kőépületek (Vécsey-ház) mellett új épületek építésébe kezdtek, ilyenek voltak pl. az Ormós-ház, az Északi Színház, a Pannónia (Dacia) Szálló, a Tűzoltótorony, a posta épülete stb. Ugyanakkor számos lakóház is épült, amelyek építészeti elemei, a díszítések sajátosságain túl, egységes képet mutattak. Az építkezések számának növekedésével az építőanyagok iránti kereslet is megnőtt, ezért létrejöttek és gyors fejlődésnek indultak az ilyen alapanyagokat előállító gyárak, úgy, mint a téglagyár (1894), a „Neuschloss” fűrészárú gyár (1894).
A szatmári modernizáció és városiasodás megindulásában jelentős szerepe volt a Szatmári Római Katolikus Püspökség megalapításának. Hám János püspök ideje alatt fejezték be a római katolikus székesegyház építését, megépült a püspöki palota, a Kálvária templom és a Kazinczy utcai zárda is.
A két világháború közötti időszakban Szatmárnémeti lett a vármegye központja, így ezzel a település a városiasodás újabb szakaszába lépett. Ekkor épült meg az új megyeháza a Traian sugárút és a Vasile Lucaciu tér sarkán (ma a megyei múzeum), megépült a tisztviselőtelep, ekkor emelték az ortodox és a görögkatolikus katedrálisokat is, valamint a város tovább terjeszkedett a Szamos bal oldalán.
1944 őszén Szatmár a szovjet légitámadások áldozata lett. A szeptember 16, 17 és 19-i bombázások nyomán komoly veszteségek érték a várost: a halálos áldozatok száma 170 (ebből csak 34 katona), a sebesülteké 350; a város összes épülete megrongálódott és 200 teljesen megsemmisült; a lakosság 50% -a fedél nélkül maradt.
A második világháború után a megrongálódott épületek egy részét felújították, a megsemmisültek helyére pedig modern épületeket emeltek.
A huszadik század második felében a leglátványosabban a Szamos bal partján lévő városrész fejlődött. Létrejött és kibővült a déli ipari övezet, majd az 1960-as évektől folyamatosan épültek a lakónegyedek is és megépült a Szamos második hidja, a Golescu híd.
Az 1980-as évek elején megkezdődött a városközpont teljes „modernizációja”, mely a történelmi épületek lebontásával és az utcahálózat felszámolásával kezdődött és ennek eredményeként született meg az új központ, az Október 25-e tér.